Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tanulmány a székelyekről

2011.05.21

 

Kádár Gyula: A székely társadalom - Székelyföld népesedéstörténete 1614-ig

A székelység népessége 1330 táján

haromszekvarmegyecimere2.jpg                                                                                                    Háromszék megye címere
 

 

A székelység népessége 1330 táján

Faragta: Sándor JánosAz 1330-as évek elején készült pápai dézsmák nyilvántartásai alapján, valamint más források összevetésével meg lehet határozni a székelység lélekszámát.
Ennek ellenére a korábbi szakirodalom a székelység lélekszámát ésszerűtlenül jelentéktelennek mutatja be. Az 1330-as évekre vonatkoztatva Kristó Gyula és más kutatók is alig 19 000–35 000-et emlegetnek, míg e sorok írója 83 426-ot. A székely letelepedés idején, a 12–13. században a mai Székelyföldön talált magyarság és más néptöredékek a régészeti topográfia és a toponómia szerint az összlakosság egyharmadát, legtöbb negyven százalékát alkották. A háromszéki székelység letelepedése és a településhálózat megszervezése, kiépítése után mintegy 150 évvel készült az a gesta, amely a hajdanán székelyek közt élt magyarokat "múlt időben" említi. Tagadhatatlan tény, hogy a székelyek egy része a 12–13. századfordulóig a nyugatról keletre vándorlás során lemorzsolódott. Mint korábban is említettem, a vándormozgalom során a székelyek által megszállt és huzamosabb ideig lakott területek azonosíthatóak a helynevek, valamint a beszélt nyelvjárások alapján. Ez azt bizonyítja, hogy a székelyek nemcsak átvonultak, illetve rövid ideig éltek e területeken, hanem azt is, hogy bizonyos részük helyben maradt. A székelyekről szóló első Kárpát-medencei írott forrás egy székely hadtestnek az Ol±ava folyó melletti, 1116-os csatában való részvételéről tájékoztat. E seregrész azonban nem a keleti, nem a köztudatban ismert Székelyföld székelyei, hanem a nyugati határszélen maradt székely közösség soraiból kerül ki, viszont e híradás egyértelműen jelzi, hogy nagyobb és zárt székely csoportok (is) maradtak a korábbi lakóhelyeken.
Ha a magyarság létszáma 1300 táján hárommillió főre tehető, ez azt jelenti, hogy számuk a honfoglalástól eltelt négy évszázad alatt megduplázódott, ez hasonlóképp történt a székelyek népe esetében is. Az általam 41 666 főre becsült, honfoglalás kori székelyek száma is megkétszereződött. A székelyek számát az 1330-as évek első harmadában megalapozottan becsülöm 2–4,5-szer nagyobb lélekszámúra, mint a szakirodalomban irányt mutató Kris­tó Gyula és Szűcs Jenő.
A kutatók többsége az 1330-as évek első felében készült pápai dézsmák regesztrumában és az 1350 előtti okmányokban említett 165, illetve 174 településsel számol. Ők nem vették tekintetbe azt, hogy a székely településszerkezet már a letelepedéskor kialakult. Bálint Gyula és Egyed Ákos kutatásai szerint – a 14–15. században – Székelyföld településeinek száma elérte a 413-at. Erre az időszakra Bakács István egy átlag székely falu lélekszámát 202 főben határozta meg. Ezt reálisnak tartom, és ezt használom kiindulópontként. E faluátlaggal számolva a 413 székely falu lakossága 1330 táján 83 426 fő lehetett. Az említett településszám a székelység későbbi település-szerkezetének négyötöde. A későbbi századokban néhány tucat székely falu eltűnt, megsemmisült, de újak is keletkeztek, így a székely települések száma a 19. század elejére elérte a 496-ot.
A kis lélekszámú székelységről író kutatók tévedése abban rejlik, hogy ők csak a plébánost fenntartó és a pápának dézsmát fizető települések száma alapján következtetnek a népesség számára. Az elsők közt Rugonfalvi Kiss István történész figyelt fel arra, hogy "még a XVII. században is találunk 5–6 községből álló (egyház) megyét egy harangszó alatt", Ha egy plébánia még a 17. század­ban is több települést foglalt magában, akkor elképzelhető, hogy a 14. század első felében még több olyan egyházmegye létezett, amely­be több falu népe tömörült. Márpedig az 1330-as évek pápai tizedjegyzéke csak azoknak a településeknek a nevét tartalmazza, amelyekben plébános szolgált. Adataink amellett szólnak, hogy a névjegyzékből több olyan település kimaradt, ahol az összeírás évében templom állt. Példa­ként említem Bágy falut Udvarhelyszé­ken, ahol már a 13. században templom épült. A 2006 nyarán végzett régészeti feltárásokról szóló beszámoló szerint a bágyi református templomban a feltárások során Árpád-kori szentély került elő. Bágynak tehát volt temploma, mégsem szerepel a pápai tizedjegyzékben. A régészeti feltárást bemutató ismertetőben olvashatjuk, hogy Bágy első írásos említése 1566-ból szár­mazik, korábban sem a helység, sem temploma nem jelenik meg (a forrásokban) még utalás formájában sem. A település korábbi létére utal a régészeti feltárások mellett a településnév is, mert az "személynévből rag nélkül képzett helynév", amely "korai, Árpád-kori névadásra utal". (Kovács Csaba, Krónika)
Az 1330-as években a 83 426 fős székelység a 3,5 milliós magyarságnak mindössze 2,38 százalékát alkotta, míg a székelység mai székelyföldi lélekszáma legkisebb számítással is a magyar nemzet 4,66 százaléka.
Úgy vélem, ezek az arányok mutatják, hogy e sorok írója nem túlozza el a székelység lélekszámát a nevezett időszakra vonatkoztatva, még akkor sem, ha a számításai alapján megállapított székely népesség száma többszöröse a szakirodalomból ismerteknek.
Feltevődik az a logikus kérdés, hogy a korábbi kutatás miért számolt kisebb lélekszámot. Amint a korábbi részben is említettem, ennek egyik magyarázata az, hogy a kutatók csak az oklevelekben szereplő, 1350 előtt keltezett településszámot, azaz a székely települések 40 százalékát vették figyelembe, miközben kis lélekszámú faluátlaggal kalkuláltak. Kristó Gyula például a Szabó István által 1960 táján becsült 118 fős átlagnépességű településmodellt használta számításai alapjául. E kis létszámot beszorozta az oklevelekben említett, plébániával bíró települések számával, és így jutott el a 19–25–28 ezer főhöz. Az alacsony lélekszám azért nem tűnt fel, mert a szakirodalom a magyarság lélekszámát is alábecsülte. Így például Makk Ferenc az 1200-as évekre vonatkoztatva mindössze másfél milliós népességet valószínűsít. Ehhez hasonló lélekszámot emleget Hóman Bálint is. A demográfusok, a történészek egyszerűen átvették a szakirodalombeli becsléseket, esetleg összeadták őket, és középarányost számoltak.
Alaposabb és úttörő munkát végzett a sepsiszentgyörgyi Bálinth Gyula. Ő a plébániák számát, illetve a lehetséges településlétszámot vette alapul. Mivel nem volt történész, ezért elfogadta a 20. század derekán ismert neves szakemberek állításait, akik az Árpád-kor településeit kisebb lélekszámúnak tekintették. Így Bálinth a kis lélekszámú faluátlaggal számolva jut el a 43 000 fő körüli székely lélekszámhoz. Ez ugyan jóval több, mint a szakirodalomban ismert korábbi adatok bármelyike, de jóval kevesebb, mintegy fele annak, amit e sorok írója állít. Bálinth munkája mellett logikus, áttekinthető rendszerezést köszönhetünk Egyed Ákos akadémikusnak, de ő is óvakodik a lélekszám meghatározásától.
A székelység letelepedéséről a szakirodalom általában keveset beszél, a korábbi korszak szakemberei azt sugallják, hogy letelepedésük lassú folyamat volt. Így alakult ki az a közismert elképzelés, hogy a székelyek a dél-erdélyi német ajkú lakosság fokozatos kolonizálásával párhuzamosan vonultak a mai Székelyföldre. Talán e spontán vándormozgalom képzete miatt gondolták úgy a kutatók, hogy a székely falurendszer létrejötte is lassú, hosszú évszázadokon átívelő folyamat eredménye volt. Ezzel magyarázható is lenne, hogy miért csak a pápai dézsmákban szereplő plébániákat és az oklevelekben 1350 előtt említett néhány települést vették számításba. Márpedig e sorok írója, újabban Egyed Ákos is, határozottan állítja, hogy az áttelepítések tervszerűek, és nagyon gyorsak lehettek, mert a székelyeket a határvédelmi szempontok erre késztették. Már a letelepítéskor kialakult a későbbi székely falurendszer, a székely falvak döntő többsége.
Makk Ferenc Magyarország népsűrűségét a 12. század közepére vonatkoztatva négyzetkilométerenkénti hét főre becsüli, falvanként 20–40 háznépet számol, amely valójában alig több a honfoglalás kori Kárpát-medencei népességnél. Számomra elfogadhatóbb Kovács Zoltán adata, aki a francia demográfiai kutatásokat figyelembe véve az 1200-as évekre 2,4–2,6 milliós népességet tart valószínűnek. Ha a Makk Ferenc által becsült lakható területtel, a 220 000 négyzetkilométerrel elosztom a Kovács által becsült népességet, akkor az 1200-as években a négyzetkilométerenkénti átlagnépsűrűség 11,8 fő. 130 évvel később, az 1330-as években Magyarország nagyhatalom, gazdági fejlődés jellemzi, népessége elérte a 3,5 milliót, a népsűrűség pedig a négyzetkilométerenkénti 15,90 főt, amely az 1300-as évhez mérve mintegy 25,26 százalékos szaporulatot feltételez.
Ha a fenti adatok függvényében a Makk által benépesített területi arányt kivetítjük Székelyföldre úgy, hogy a kétharmados országos arány helyett a székelyek lakta területek felét tartjuk lakhatónak a földrajzi-domborzati viszonyok miatt, akkor talán közelebb járunk a valós lélekszám megállapításához. További kérdés azonban, hogy mekkora kiterjedésű a történelmi Székelyföld? Több jeles kutató adatai közül megemlítem Györffy György (13 500 km2), Orbán Balázs (12 800 km2) és Vofkori László (10 880 km2) számításait. A tévedés elkerülésére, a népesség meghatározására itt is a legkisebb területet, Vofkori adatát vettem kiindulási alapként. Ha a székelyek által benépesített területet, az 5440 négyzetkilométert beszorozzuk a 15,90 ős átlagnépsűrűséggel, akkor 86 496 fős népességszámhoz jutunk, amely igencsak megközelíti az általam számolt 83 426 fős székely lélekszámot.
A székelység lélekszáma a 12–15. században

Csík megye címere
Faragta: Sándor JánosKorábban már szóltam a honfoglalás kori székelység lélekszámáról, elemeztem az 1330-as és az 1350-es évekből származó történeti forrásokat. Most néhány, népességgel kapcsolatos állítást szeretnék megvizsgálni. Vé­kony Gábor történész az 1155-ös év tájékára vonatkoztatva, a székelység létszámát 25 ezer főre teszi. De­mográfus elfogadhatja ezt, mert összeegyeztethető azok­kal a népességi adatokkal, amelyeket a szakirodalomban az 1330-as évekre vonatkozóan talál.
Ennek ismeretében értékelhetjük Veres Va­lér demográfus állításait is. Eszerint az 1155-től 1337-ig tartó időszakban a székelység gyarapodása abszolút számban tízezer fő, azaz 25 ezerről 35 ezerre emelkedett, ami 182 év alatt 28,57 százalékos gyarapodásnak felel meg. Mivel 1500-ra vonatkoztatva Veres a székelyek számát 80 ezer főben határozta meg, ami elméletben azt jelenti, hogy ebben az időszakban a székelyek szaporodási üteme a korábbinak több mint kétszerese, mert 163 év alatt lélekszámuk 56,25 százalékkal, azaz 35 ezerről 80 ezerre nőtt. Itt ellentmondás látszik. Nem fogadható el, hogy az 1337 és 1500 közötti 163 évben a népszaporulat megduplázódott volna, annál is inkább, mert ekkor, 1347 és 1349 között pusztított Európa legnagyobb pestisjárványa, amely nem kímélte Magyarországot sem.
Az ellentmondásokat csak egy módon lehet feloldani: el kell fogadni a 100–500 ezer főnyi honfoglaló helyett az egymilliós lélekszámot, és ebből kell kiindulni minden későbbi számításnál. Ha 895-ben Árpád vezetésével csak az említett kisszámú honfoglaló érkezett volna, akkor a korabeli 2 ezrelék szaporulati rátával (1300 táján) Magyar­országon nem hárommillió magyar, hanem ennek egyharmada, fele élt volna. A székelység létszáma sem lehetett a honfoglalás idején 5–10 ezer fő, hanem az általam korábban emlegetett 41 ezer. Nyugodtan korrigálhatjuk Vékony Gábor 1155-ös székely lélekszámra vonatkozó becslését 55 ezer főre. Természetesen e székely létszám csak azokra vonatkozik, akik a mai Székelyföldre (is) eljutottak. Kije­lenthetjük, hogy az említett, 1155–1337 közötti periódusra számolt népszaporulat kevés, míg az 1337 és 1500 közötti indokolatlanul sok. Az első időszakban a szaporulatnak valamivel több kellett lennie, a másodikban kevesebb.
Az óriási népességnövekedési különbséget nem lehet az 1241-es mongol-, tatárjárás számlájára írni, mivel a hegyvidéki székelységet a tatárjárás nem érintette oly mértékben, mint a síkságon élő magyarságot. Maga Veres is úgy véli, hogy Erdélyre vonatkoztatva a népességcsökkenés 15 százalékra tehető, míg Magyarországon elérheti a 25 százalékot is. Bálinth Gyula 10–11 százalékra becsüli a székelyek sorainak csökkenését. Ez elsősorban a mai Háromszéket érintette, az Ojtoz–Feketeügy vonalán fekvő településeket, valamint Hidvég és Barót vidékét. Mivel a mongol–tatár pusztítás Székelyföld nagy részét elkerülte, a pusztulás még a fent említettnél is kisebb arányú lehetett.
Amíg a tatárjárás pusztításait felnagyítjuk, addig hajlamosak vagyunk a 14. századi pestisjárványról tudomást sem venni. Márpedig ez utóbbi nagyobb mértékben befolyásolta a népesség lélekszámának alakulását, ugyanis egész országrészeket néptelenített el. Természetesen tudjuk, hogy az erdőrengetegek völgyeiben élő székely közösségeket ez sem érintette oly mértékben, mint a síkvidék magyarságát, de a folyók mentén, a nyílt térségekben élők itt sem úszhatták meg áldozatok nélkül.
Veres Valér helyesen állapítja meg, hogy a dühöngő pestis nem egyformán tizedelte Erdély népességét. A pusztításokkal és az etnikai átrendeződéssel kapcsolatban megjegyzése helyt­álló: "Számos településen, különösen a Mezőségen a népesség jelentős része elpusztult. A jobbágynépesség újratelepítésével a népesség etnikai szempontból további módosulásokat szenvedett." Mivel Szé­kelyföldön nem volt tömeges a pusztulás, nem szívesen engedték meg az idegenek, főként állandó mozgásban élő közösség, a románok letelepedését, így az etnikai arányok Székelyföldön nem módosultak.
Az 1337–1500 közötti korszakra vonatkoztatva a népességnövekedést 50 százalékosnak tekintem. Ha az 1330-as évek székelységének létszámaként a 83 426 főt vesszük alapul, akkor a lélekszám elméletileg 1500-ban elérhette a 125 139 főt. Azonban, hogy ez nem valósult meg, azzal magyarázható, hogy a 14. század közepén dúló pestisjárvány Székelyföl­dön is szedte áldozatait, ami tízszázalékos népességcsökkenést eredményezett, ezért 1500 tájára mintegy 112 625 fős székelységet valószínűsíthetünk.
A székelység népessége 1350 táján
Az alábbiakban a nevetségesen alacsonyra becsült székely nép lélekszáma és katonai teljesítménye közötti ellentmondásra szeretném felhívni a figyelmet.
Mielőtt példával ismertetném ezt, említést kell tennem ama paradoxonról, hogy miközben a szakirodalom kisszámú székely lakosságot emleget, amelynek számaránya a magyarságon belül 0,54 és 1 százalék közötti, addig a történeti források arról beszélnek, hogy a székelység jelentős katonai erőkkel vesz részt a szülőföldjétől távoli hadjáratokban. A II. Ulászló magyar királyhoz szóló levelükben a székelyek (1492-ben) önérzetesen arról írnak, hogy katonai érdemeikért a király vessen véget az erdélyi vajda visszaéléseinek, s e királyi kegyre bőven rászolgáltak. Mivel: "Moldvában, Havaselvén, Rác-, Török- és Horvátországban, Bulgáriában a patakokat a mi vérünk festette pirosra, és csontjainkból halmok emelkednek."
A kisszámúnak tartott székelység feladata a magyar királyság keleti határainak védelme volt. Talán a védelemre, az ellenség akadályozására elégséges őrséget alkottak, de az a véleményem, bármennyire jól szervezett lett volna is, elképzelhetetlen, hogy egy oly kis létszámú közösség, amely 260 kilométer szélességben, Marosvásárhely és Ojtoz között szétszórtan települt le, képes lett volna a határvédelem megszervezése mellett még támadó hadműveletekre is. Még kevésbé képzelhető el, hogy az említett kis létszámú nép katonai erejével leverje, illetve menekülésre kényszerítse azokat a tatárokat, akik több mint száz évig, 1241-től uralmuk alatt tartották a Fekete-tenger és a Keleti-Kárpátok közti térséget. Ha oly kevesen lettek volna, mint ahogy a szakirodalom említi, akkor nem merték volna magukra haragítani a tatárokat. Márpedig a székelyek meg merték ezt tenni, és 1345 táján több katonai expedíciót, önálló székely hadjáratot indítottak a Kárpátokon túli területeken. Ha a székelyek képesek voltak kiverni a tatárok "megszámlálhatatlan sokaságát" a "saját lakóhelyükről" és teljesen felszámolni, megsemmisíteni Kelet-Európa egyik legjobban szervezett katonai társadalmát, amely uralma alatt tartotta Moldva területének jó részét, ez azt bizonyítja, hogy Székelyföld sokkal népesebb volt, mint ahogy a szakemberek gondolják.
A székelyek a köztük élő kevés számú magyarral a székely ispán, Lackfi Endre, a későbbi erdélyi vajda irányításával győzték le az erdélyi határvidéket és a Székelyföldet háborgató Athlamos tatár fejedelem rettegett seregeit. Egy korabeli krónikás erről így számolt be: "az Úr ezerháromszáznegyvenötödik évében, a Lajos király koronázása utáni harmadik esztendőben, Gyertyaszentelő Boldogasszony (febr. 2.) táján a székelyek azzal a néhány magyarral, akik akkoriban közöttük éltek, rátámadtak a tatárokra, akiknek megszámlálhatatlan sokaságát a saját lakóhelyükön Isten segítségével kardélre hányták." A székelyek 1346-os katonai expedíciója is hasonló sikerrel járt. A krónikás arról is beszámolt, hogy a székely haderő is nagy létszámú volt, mert "igen nagy csapattal" törtek "a tatárok országára (...és) megszámlálhatatlanul sok tatárt kardélre hánytak." A sikereken fellelkesedve a következő években újabb és újabb támadó portyákat szerveztek: "gyakran megrohanták a tatárokat, és nagy zsákmánnyal tértek vissza hazájukba". A székelyek gyakori támadásai miatt, a jól szervezett és győztes hadműveletek eredményeképp az itt élő tatárok a krími tatárokhoz menekültek. Thuróczy erről így ír: "Akik pedig a tatárok közül megmaradtak, a nagy távolságra lévő tengerpartra, a többi tatárhoz menekültek."
Az a tény, hogy a székelyek zsákmányszerző expedíciókat szerveztek saját akaratukból a tatárok ellen, arra vall, hogy nem féltek azoktól. Mindez nem csak katonai erejüket bizonyítja, hanem azt is, hogy létszámban erős közösséget alkottak. A tatárokat saját földjükön támadó székelyekről a krónikás azt is tudja, hogy nagy létszámú fegyveressel vonultak harcba, és e "nagy sereggel" nyílt harcban, a csatmezőn verték le Athlamos "megszámlálhatatlan" létszámú tatár hadát úgy, hogy sok zászlót zsákmányoltak, számos tatár foglyot ejtettek és küldtek a magyar királynak.
Az elmondottak egyértelműen azt bizonyítják, szó sem le­het arról, hogy ebben az időben a székelység száma csupán 19–25–28–34–35–43 ezer lett volna. Arra kell gondolnunk, hogy az 1330-as évekre általunk számoltnál valamivel több székely élt a Székelyföldön. Köztudott, hogy Károly Róbert és Nagy Lajos király gazdaságilag konszolidált uralma kedvezett a népességnövekedésnek, ennek alapján úgy vélem, hogy tévedés nélkül beszélhetünk 90 000 fős székelységről, amelynek katonai ereje valóban elégséges volt arra, hogy felszámolja a moldvai tatár uralmat, lehetővé téve, hogy a következő években benépesüljön, és 1359 táján államszervezésre kerüljön sor.
A székelység lélekszáma a 16–17. században
A székely közösség létszáma az 1500-as évek elején 112 625 főre tehető, ez a 16. század végére, 1595-ig minden bizonnyal megközelítette az Erdély története I. (1988), illetve az Erdély rövid története (1989) című, ez ideig legteljesebb összefoglaló történelmi kiadványokban emlegetett 160 000 fős lélekszámot. Ezt elfogadhatónak tartom, de történelmi tény az is, hogy a székely népesség száma 1595 és 1613 között mintegy 25 százalékkal visszaesett.
Számításom, illetve az Erdély történetében ismertetett lélekszám nem egyezik a demográfus Veres Valér becslésével, aki a 16. század végi székely népességet 125 000-re teszi, amely 21,87 százalékkal kevesebb az általam számoltnál. Úgy tűnik, hogy adatait a Bethlen-Gábor fejedelem által elrendelt 1614-es lustra igazolja. Itt azonban tudni kell azt, hogy a 16. század végén és a 17. századelőn, Erdélyországot közel húsz évig tartó bel- és külháborúk emésztették. A pusztítások, az éhínségek és ragályos betegségek itt is katasztrofális népességfogyáshoz vezettek. Ennek ismeretében nem fogadható el a Veres által megadott 125 000 fő, mert ha az igaz lett volna, akkor a 25 százalékos népességfogyás mellett 1614-ben csak 93 750 fős székelységet lehetett volna összeírni.
A nagyarányú népességcsökkenés illusztrálására bemutatok néhány olyan eseményt, amelynek eredménye a népesség elvándorlása, pusztulása. A székelyek voltak azok, akik 1595 őszén kiverték Szinán pasa seregeit Havas­elvéről, legyőzték a törököket Targovisténél, Giurgiunál. A mintegy 48 000 fős keresztény hadsereg felét ők alkották. A havaselvi győztes hadjáratból hazatért közszékelyeket azonban becsapták, nem állították vissza a számukra megígért, az 1562-es székely felkelés előtt élvezett szabad székely státust. A felfegyverzett székely köznép lázadásra készült, így polgárháborús állapot alakult ki. A jól felkészült nemesi hadak azonban meglepetésszerű gyorsasággal megszállták a székely székeket, és vérbe fojtották a székely közrend lázadását, a jobbágyi állapot elfogadására kényszerítették. Az 1596 telén történteket nevezzük a székely nép történetében "véres farsangnak". Nagy Szabó Ferenc marosvásárhelyi polgár szemtanúként írta le: "sokat nyársba vonának, sokakat felakasztának". Gyergyóban rájuk gyújtották a házakat, mészároltak. Csíkban és Kászonban, bár a közrend letette a fegyvert, mégis kegyetlenkedtek, miközben a nemesi hadaknak szabad rablást engedtek, mintha idegenek fölött, idegen országban győztek volna. Hasonló módon jártak el Háromszéken is. Ezt még a "pogány sem tette volna" – jegyezte fel Nagy Szabó Ferenc. Ilyen feltételek közt az elégedetlen közszékelyek nagyszámban menekültek el, hagyták el otthonaikat, sokan álltak zsoldosnak Mihály vajda seregébe.
Báthory Zsigmond polgárháborúi, négyszeri lemondása, fegyveres harcai a trón visszaszerzéséért sok székely életét követelték. A polgárháborúk fosztogatásait, pusztításait éhínsé­gek, betegségek követték. Mindezt tetézte Giorgio Basta tábornok rémuralma, az osztrák katonaság eltartása, visszaélései, fosztogatásai. Időközben, 1603-ban Székely Mózes is harcot indított Erdély trónjáért. A polgárháborús pusztítások Báthory Gábor fejedelemsége idején még etnikai színezetet is nyertek, melyek a szászok és a fejedelem pártján álló székelyek közti katonai konfliktusokban csúcsosodtak.
Az erdélyi megyék pusztulására jó példa Doboka és Belső-Szolnok megye néhány régiójának eltűnése, ahol az 1550-es évekhez képest a magyar lakosság csökkenése elérte a 85 százalékot. Demény Lajos akadémikust idézem: "Egész országrészek maradtak pusztán, lakatlanul. Doboka, Belső- és Közép-Szolnok vármegye, a Szilágyság és a Mezőség magyar lakossága szenvedte meg ezt legjobban. A népesség pusztulása Székelyföldet is érintette, kiváltképpen Aranyos- és Maros­széket." A székelyföldi elnéptelenedést 25 százalékra becsülhetjük, nem csoda, hogy a székely faluközösségek arra kényszerültek, hogy a történelemben először soraikba idegeneket fogadjanak be.
Székelyföld népesedéstörténetét 1614-gyel zárjuk, ekkor készült el az első olyan összeírás, amely alapján aránylag pontosan meghatározható a székelység lélekszáma, társadalmi szerkezete. A Bethlen-Gábor fejedelem által elrendelt katonai lustra, összeírás kiterjedt egész Székelyföldre, de csak 380 település adatai maradtak fenn, és 20 196 család jogállását ismerteti. A szokásos öt fővel számolva 100 980 személy került fel az összeírtak közé. Mivel a lustrából kimaradt a teljes Aranyosszék (kb. 29 helység), Marosvásárhely, Csíkszereda városa és egy székely falu, ezzel kiegészítve a lustra adatait, 1614-ben Székelyföld teljes népességét (megközelítőleg) 115–120 ezer főre tehetjük.

Kádár Gyula - Háromszék
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.